Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az 1912. április 14-én 23 óra 40 perckor jéghegynek ütköző Titanic katasztrófájáról az azóta eltelt 100 év alatt rengeteget írtak. Ekkor szenvedte el az első csapást a tudomány és a technika mindenhatóságába vetett vakhit. Hamarosan kitört a világháború, s a Titanic tragédiája vészt hozó előjellé, legendává, az oktalan műszaki kivagyiság csődjének a jelképévé vált. Hogy a Titanic-téma még ma is mennyire időszerű, annak fényes bizonyítéka a 250 millió dolláros (50 milliárd forintos!) költségvetéssel készült, James Cameron rendezte szuperprodukció világsikere. De a Titanic-musical, a Titanic-kiállítások, az új könyvek és kiadványok tömege szintén erre utal. A White Star Line társaság 1912 tavaszára elkészült 46 ezer tonnás, 270 méteres hosszúságú Titanic nevű luxusgőzöse korának egyik műszaki csúcsteljesítménye volt. South Hampton hajógyárában épült a csaknem hasonló méretű – alig 30 centiméterrel rövidebb! – Olympic testvérhajójaként. A tervező a biztonság fokozása érdekében új technikát használt – automatikusan működtethető ajtókkal volt elzárható a hajó tizenhat óriási légkamrája egymástól. A luxushajót a korabeli fényűzés szinte valamennyi kellékével felszerelték. A hajótulajdonos – és a kapitány – szeme előtt az óceánon való átkelés időtartamrekordjának a megdöntése lebegett.

A KATASZTRÓFA 'FILMJE'
1912. április 14., 23 óra 40 perc. A figyelő matróz jéghegyet észlel, 40 másodperc van az intézkedésre. Az ügyletes tiszt éles balra kormányzást és hátrafelé menetet rendel el. A hajó jobb első oldala belerohan a jéghegybe. 23.42. E. J. Smith kapitány kiadja a parancsot: rekeszeket zárni! 23.45. Gépeket leállítani!  23.50-re az utasok felfigyelnek a furcsa csendre, a víz benyomulása miatt a levegő fütyülése hallatszik. Másodpercenként 400 tonna víz ömlik a hajótestbe. Megjelennek az első tócsák a harmadik osztály legalsó kabinjaiban. A hajóorrban 4 méteres a víz. Smith kapitány Thomas Andrews konstruktőrrel szemlére indul. Április 15., 0.03-kor érnek vissza a hídra, s Andrews azt mondja: „A Titanic el fog süllyedni.” A kamrákat elválasztó zsilipkapuk nem elég magasak, a víz átömlik fölöttük. Az első hat kamra megsérült (a tizenhat közül), a hajó csak négynek a sérülését bírná ki.  0.05-kor a kapitány az alvó utasok felébresztésére mozgósítja a legénységet. 0.14-kor belép a rádiósokhoz, s elrendeli a vészjelzéseket. A legközelebbi hajó, a Californian nem veszi a jeleket, mert 22.21 óta – a jég miatt – állnak, s a rádiós alszik.  0.25-kor a brit Carpathia veszi a vészjeleket, s 58 tengeri mérföldről elindul, 14 mérföld/óra sebességgel. Négy óra kevés az odaéréshez, ezt csak a kapitány és a főkonstruktőr tudja. Az 1308 utas és a 898 fő személyzet (összesen 2206 személy) nem tudja, mi a helyzet: a húsz mentőcsónakban csak 1178 hely van. Tehát legalább 1028-an halálra vannak ítélve.  0.35-kor tizenhat matróz elkezdi előkészíteni a csónakokat. Az elkövetkező másfél órában – a tat függőlegesbe állásáig – csak tizennyolc csónak kerül vízbe. A legelsőn a hatvanöt ülőhelyből csak huszonnyolcat foglaltak el! A második csónakba is csak huszonnyolcan szálltak be. A tizennyolc csónak ötszáz üres hellyel várakozik a mentőhajóra. Sok utas a 7 kilométer hosszú folyosólabirintusban bolyongva még a csónakfedélzetre sem jutott fel. Az alsóbb osztályú utasokat több helyen elrekesztették. 0.45. vészjelző rakéta. A Californian gőzösön ezt látják, de nem tekintik vészjelzésnek. Éjjel 1 óra körül már 30 ezer tonna víz van a hajóorrban, s még mindig csak öt csónak jutott vízre. 1.40. Az utolsó vészjelző rakéták. 2 órakor néhányan a vízbe ugranak, s így sikerül a csónakokba jutniuk. 2.05-kor a kapitány menekülésre szólítja fel a rádiósokat. 2.12. A tat a magasba emelkedik, s a hajó hátsó része függőlegesbe áll. A zenekar az utolsó dalt játssza. A 3-7 méteres hajócsavarok és a 100 tonnás kormánylapát a magasba emelkedik. 2.15-kor a Titanic törzse 45 fokban áll, s mintegy 60 méter magasságba emelkedik. 2.18. A kazánok kiszakadnak, minden fény kialszik, az első, 24 méter magas, 50 tonnás kémény letörik. 2.20-kor a hajó utolsó darabja is eltűnik a víz alatt. Az áldozatok száma ezerötszáz, alig hétszázan menekülnek meg. Roncsfeltárás napjainkig Amikor 1985. szeptember 1-jén Robert Ballard tengerkutató geológus 3800 méteres mélységben, a 41 fok 43’ északi szélességen és a 49 fok 56’ nyugati hosszúságon rábukkant a Titanic roncsaira, sokan úgy vélték, hogy végre fény derül a legendás óriás hajó titkaira. Az amerikaiakat hamarosan francia, majd kanadai és orosz expedíciók követték.

TITANIC-OT MEGTALÁLTÁK:
1985 őszén Ballard még nem közölte a megtalált roncs pontos koordinátáit, nehogy illetéktelen „tengerkutatók” lepjék el a környéket, és fosztogatni kezdjenek. 1986 nyarán már kis tengeralattjárójával Ballard személyesen, közelről is megvizsgálta a hajóóriás maradványait. 1987-ben George Turboch, Paul Henry Norgeolet és a francia Ifremer Tengerkutató Intézet Titanic Részvénytársaság néven vállalatot alapított, amely egy egyesült államokbeli bíróságon engedélyt kapott a tengerfenéken szétszóródott tárgyak felhozatalára. A Nadir kísérőhajóról irányított Nautile kutató-tengeralattjáró azonnal meg is kezdte a munkát. Egy kanadai–orosz expedíció 1991-ben egy orosz tengeralattjáróról közelítette meg a roncsot, s újabb filmfelvételeket készítettek. A franciák egymást követő Nautile-merüléseik során 1991-től 1994-ig mintegy ötezer tárgyat hoztak felszínre. James Cameron filmrendező 1995 nyarán egy bérelt orosz tengeralattjáróról készített felvételeket, és előkészületeket tett új szuperfilmjéhez. Eközben egyszer a tengeralattjáró beakadt a roncsba, s csak üggyel-bajjal, maximális motorteljesítménnyel tudták kiszabadítani. Az 1996-os újabb nagy Ifremer-expedíció kísérletet tett egy 17 tonnás roncsdarab felhozatalára. A roncshoz rögzített óriás ballonokat lent olajjal töltötték fel, s azok a magasba emelték a monstrumot. A hajókötél azonban elszakadt, s a roncs visszazuhant. Aligha maradt esély a Titanic felhozatalára.

ÚJRAÉLEDŐ LEGENDA:
1997 májusában Titanic-kiállítás nyílt az egyesült államokbeli Memphisben. A Tengerészeti Múzeumok nemzetközi kongresszusa (ötven ország háromszáz múzeuma) nyilatkozatban ítélte el Tulochnak és társainak a tevékenységét: hiányos dokumentációval, a konzerválás elmulasztásával, hanyagsággal stb. vádolták őket. A válasz: eddig már húszmillió dollárt költöttek az akcióra, s a szakszerű katalogizálás 150 ezer dollárba kerülne, tehát csakis kiállításokkal vagy bizonyos tárgyaknak – például az óriás gőzös tengerfenéken szétszóródott széndarabjainak – az értékesítésével teremthető meg az anyagi egyensúly. Kétezer tárgyat már konzerváltak – sótalanítás, mosás, rögzítés –, s folytatják a munkát. Arról, hogy mindez vajon sírrablás-e vagy leletmentés, egyre élesebb vita folyik.  Mindenesetre a Brit Tengerészeti Múzeum is kiállított egy Ifremergyűjteményt, s az eddigi legnagyobb közönségsikerüket aratták vele. A hamburgi kikötőben mostanában is látogatható egy hatalmas Titanic-kiállítás, az Egyesült Államokban musical készült a témából, s a Titanic-film is nyilvánvalóan világsiker.  Érdekes – és kétségkívül hasznos – melléktermékei az eseményeknek a különféle műszaki, tengerkutatói vagy akár tengerbiológiai vizsgálatok. Számítógépes szimulációval rekonstruálták, ahogyan a léket kapott hajó kamráit elöntötte a víz, majd az először ketté-, azután több darabra törő hajótest a tengerfenékre zuhant. Régebben a szakértők úgy vélték, hogy egyetlen óriási – 90 méteres hosszúságú – lék miatt süllyedt el a Titanic. A legújabb vizsgálatok szerint viszont hat kisebb nyílás – együttes felületük még az 1,2 négyzetmétert sem haladja meg – elég volt a hajó elsüllyedéséhez.  A Titanic kutatása egyre gazdagabb eszközökkel és egyre intenzívebben folytatódik, az érdeklődés fokozódik, s bátran állíthatjuk, hogy a Titanic-legenda napjainkban újraéled